A Magyarországnál alig nagyobb sziget 75%-át kitevő, 600-800 méter tengerszint feletti magasságú Izlandi-felföld nagy része terméketlen és — néhány kutatóállomás személyzetén kívül — gyakorlatilag lakatlan terület: sivatag, lávamező vagy belföldi jégtakaró.

A turisztikai központok és menedékházak is csak július-augusztus hónapokban működnek, illetve nyitják meg kapuikat, de ezeket akkor is kizárólag négykerék-meghajtású terepjárókkal vagy speciális buszokkal lehet megközelíteni. Így, az idelátogatók csak az út menti területeket ismerhetik meg, a járművekkel elérhetetlen távolabbi, belső részek rejtve maradnak előttük.

Ezt felismerve fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy gyalogosan járjuk be Izland belső, ismeretlen, alig feltárt területeit. Vonzott minket a Felföld vadsága, kietlensége és érintetlen szépsége. Öttagú csapatunk célja: kelet-nyugati irányban gyalogosan átszelni a szigetet, tanulmányozni, dokumentálni a jégperemi területeken, valamint a vulkánizmus és a belföldi jégtakarók találkozásánál kialakult formákat, és gyűjteni néhány újabb bizonyítékot a jég vissza­húzódásáról.

Az előkészületek több mint egy évet vettek igénybe. Ezek során kidolgoztuk a részletes útitervet, felvettük a kapcsolatot Izland országos turistaegyesületével, a FERÐAFÉLAG ÍSLANDS-szel, és nagy figyelmet fordítottunk a szellemi, fizikai és a lelki felkészülésre is.

AZ ELSŐ NAPOK

Izland-ra érkezésünk után két napot a fővárosban, Reykjavík-ban töltöttünk, hogy az előreláthatólag 30-40 napig tartó gyalogúthoz szükséges élelmiszercsomagokat összeállítsuk és eljuttassuk az előre kijelölt menedékházakhoz. Ezután nyolc napos autóúttal értük el gyalogos utunk kiindulási helyét, a keleti parton fekvő Egilsstadír-t. E napok sem voltak azonban haszontalanok, útközben meg­látogattuk és megörökítettük a déli és a keleti part nevezetességeit, látvá­nyossságait.

A Reykjavík-tól mintegy 100 km-re keletre található Bitra-tanyá-n megtekintettük az odaérkezésünk előtt három héttel lezajlott földrengés epicentrumát. A rengés több száz méter hosszú, 1-2 méter széles és sokszor 10 méter mélységet is meghaladó, több párhuzamos vonulatból álló hasadékrendszert hagyott hátra. A történeti feljegyzések szerint mintegy százévenként, egy-egy nagyobb erejű földrengéssorozat rázza meg a sziget déli részét. Mivel a legutolsó rengéssorozat óta nagyjából éppen ennyi idő telt el, mind a Hekla 2000 februári kitörését, mind pedig e földmozgást egy újabb erős rengéssorozat bevezetőjének tekintik az izlandi szakemberek.

Bár a szigeten töltött 50 nap alatt egyszer sem éreztünk földrengést, ez korántsem jelenti azt, hogy a talaj mindig szilárd volt a talpunk alatt...

(BAKANCS)PUSZTÍTÓ LÁVAÁRAK

A Felföld sok ember szemében egy holdbéli táj csupán, viszont sokakat megigéznek a tűz és a jég találkozásából kialakult formák. A vulkáni jelenségek itt mind a jég belsejében, mind azon kívül, sőt akár a kettő határán is előfordulhatnak. A Felföld-ön jártunkban mindhárom típusra szép példákat találtunk.

A jégmentes területek hasadékvulkanizmusának egyik iskolapéldája a Krafla tűzhányó. E vulkán legaktívabb időszakát 1975-tól 1985-ig élte, így utunk során itt láthattuk a legfiatalabb lávafolyásokat. Hosszú sorban, gőzölgő kúpok sora jelezte az 1984-es kitörés nyomait.

A Krafla nyugodtan, mégis félelmetesen gőzölgő, kráterekkel tűzdelt több száz méteres vonala minden elképzelésünket felülmúlta. A látvány a tervezettnél jóval hosszabb maradásra ösztökélt. A lávamező változatos formákban megmerevedett, kihűlt lávaalakzatai láttán azt sem volt nehéz elképzelni, amint a hosszú hasadékokon keresztül szökőkútszerűen felszínre ömlő forró kőzetolvadék valóságos "tűzfalat" létrehozva beborította a tájat.

Ahol a "szelíd" vulkanizmus egy helyre vagy csak egy rövidebb hasadékra összpontosul, ott a felnyomuló és nagy távolságokig eljutó bazaltlávaárak pajzsvulkánokat hoznak létre. A Felföld pajzs­vulkánjai szabályosak, szimmetrikusak és valóban pajzs alakúak, csúcsukon egy nagyjából kör alakú kalderával. Expedíciónk során több kisebb-nagyobb pajzsvulkánt láttunk, közülük az Európában legnagyobbnak számító Trölladyngjá-val közelebbről is meg­ismerkedtünk. Kiváncsiak voltunk a térképünkön csak kis körrel jelölt kitörési központjára, ezért hátizsák nélküli kitérőt tettünk. A hegy felé hosszú kilométereken át monumentális lávafelnyomulásokkal tűzdelt, felrepedezett láva­folyásokon haladtunk. Az emelkedő alig észreve­hetően kezdődött el, de egyre határozottabbá vált. Felkapaszkodtunk az 1200 méter átmérőjű, állandó firnnel kitöltött kalderáig, miközben a vulkáni képzőművészet lávafonatos remekműveiben gyönyör­ködhettünk. A Trölladyngja tetején kitűztük a magyar zászlót — és életünkben először — nyáron építettünk hóembert...

A Felföld-ön tábla- és tanúhegyek sora jelzi, hogy Izland földtörténeti közelmúltjában jég alatti vulkánkitörések is gyakran lejátszódtak. Ezek legszebb "tanújá" az izlandi hegyek királynője, a Herdubreid. Majdnem függőleges oldalai a hegyet valaha körülölelő jég szorításában jöttek létre, viszonylagos magassága pedig az egykori jég vastagságára utal. A Herdubreid látványa uralja a Felföld-et. Keletkezésének idején környezete igen hasonlíthatott a Vatnajökull jégmezője alatt ma működő, napjainkban is igen aktív Grímsvötn térségére.

A Felföld kiterjedt, sokfelé hegyeket alkotó párnaláva-tömegei egyértelműen jelzik az egykor jóval nagyobb területen hatékony, jégmező alatti vulkanizmust.

A Langjökull oldalában egy különös pajzsvulkánt figyelhettünk meg, amely egyfajta átmenetnek tekinthető a Herdubreid-féle vulkáni hegyek és a kifejlett pajzsvulkánok között. E tulajdonképpen csorba pajzsvulkán egyik fele még a jég alatt van, másik felét pedig 2-300 méter mély szakadékok határolják, jelezve, hogy az egykori vastag jégperem itt duzzasztotta fel az őt ostromló lávafolyásokat.

Izland területének 90%-át egymásra települt lávafolyások alkotják. Ebből következik, hogy gyalogutunk legnagyobb részét különböző lávafelszíneken kellett megtennünk. Azonos klímájú területen a lávafolyások viszonylagos korára a rajtuk megtelepült zuzmók mennyiségéből és a mohaszőnyeg vastagságából következ­tethetünk. Az idősebb lávaárak felszínén már gyakran bokáig süppedő moha nehezítette a járást. A csupasz, friss lávaárak közül legkönnyebben a kötélfonatszerű — a Hawaii-szigetek-ről szármázó néven pahoehoe típusú — lávafolyásokon haladtunk. Az előbbiekkel ellentétben a — polinéz eredetű kifejezéssel aa-lávaként emlegetett — lávamezők szinte teljesen járhatatlan, összetöredezett és egymásra torlódott rögös, éles, szúrós felszínén az átkelés a mintegy 30 kg-os hátizsákkal igen veszélyes művelet. Az esetleges egyensúlyvesztés — amire itt nagy esély van — igen komoly sérüléseket okozhat. Szerencsére mi megúsztuk sérülések nélkül, e lávamezők viszont annál inkább megviselték bakancsainkat.

A legnagyobb kiterjedésű lávamezők hígan folyós, nagy távolságra eljutó, pahoehoe lávafolyásokból állnak, amelyeken a különböző méretű beszakadások kisebb-nagyobb lávabarlangokat tárnak fel. A Surtshellír-lávabarlang — ahová utunk vége felé jutottunk el — több, mint 3000 méter hosszú és helyenként 20-30 méterre is kiszélesedő üregrendszerének omladozó mennyezetét helyenként csodálatosan színezett lávacseppkövek díszítik.

A Felföld talán legkülönlegesebb és legfeltűnőbb vulkáni képződménye még gyalogtúránk első harmadában várt ránk. Ez a Dyngjufjöll-hegység közepén elhelyezkedő Askja hármas kalderája. Az Askja működését hasadékokból kiáramló nagyméretű láva­folyások és erősen robbanásos kitörések váltakozása jellemzi. Összetett kalderája szakaszos süllyedések, illetve robbanások sorozatával keletkezett. Kitöréseit 1875-től jegyzik. Ekkor jött létre a régi kalderában az Öskjuvatn-kalderató, majd ötven évvel később a benne található kis sziget. Az Askja kalderájának peremére érve szinte valószerűtlen látványként tárult fel előttünk ebben az élénk színeket néha ugyancsak nélkülöző világban a kalderabelső erős barnásvörös színe és a hatalmas víztömeg szemet kápráztató kéksége. Az Öskjuvatn szomszédságában képződött kis krátert egy kisebb kitörés hozta létre. E Víti-nek (= pokol) nevezett képződmény forró tavában volt alkalmunk — gyalogtúránk során először — meleg vízben megfürödni.

Az Askja robbanásos kitörései során hatalmas területet fedett be horzsakővel, amely a környező tagolt felszínű lávamezőket egyen­letessé töltötte fel. Az ilyen horzsakőmezők sok üreget rejtenek magukban, amelyek vékony boltozata gyakran szakadt be alattunk, a boka- vagy térdficam rémével fenyegetve. Az 1875. évi kitörés az akkor éppen vastag hótakaróval fedett hegyoldalakat is horzsakővel borította be, és ezek alatt ma is megtalálható az akkori — de mára már firnesedett csonthóvá keményedett — hó. A csonthó belsejében haladó vízfolyások üregeket olvasztottak maguknak, amelyek idővel felharapóztak egészen a fedő horzsakőrétegig, így az gyakorta beleomlik az üregbe. Közel merészkedve egy-egy beszakadáshoz, jól láthattuk a kb. egy méteres horzsakőtakaró alatt a firn üstszerű olvadásformáit.

Az utóvulkáni folyamatok — mivel a völgyekben felhalmozódó firn­tömböket a lefolyó forró vizek és kigőzölgések sajtszerűen átlyuggatták — sokfelé csodálatos, meghökkentő firnbarlangokat hoztak létre. Természetesen nem mondhattunk le arról az izgalmas, de nem veszélytelen kalandról, hogy bepillantsunk egy-egy firnbarlang belsejébe. Az üregekben a leszakadt jégdarabok, a víz állandó csorgása a barlangok folyamatos növekedését mutatják.

JÉG HÁTÁN — JÉG PEREMÉN

A szigetet keresztezve átkeltünk Izland és egyben Európa három legnagyobb belföldi jégtakaróján, jökull-ján, köztük a Snaefell és Kverkfjöll közti Brúrarjökull-on és Hofsjökull-on elsőként megtalálva az átvezető utat:

A jégtakarók közvetlen előterének vizsgálata során expedíciónk számos bizonyítékot talált a jégmezők napjainkban is lejátszódó visszahúzódására. Ezt elsősorban a hátrahagyott párhuzamos moréna-vonulatok jelzik, amelyek főként a Hofsjökull-nál és a Langjökull-nál szembetűnőek. Ez utóbbi előterében a ritrnikusan ismétlődő, fél-egy méter magasságú halmok egymástól 2-3 méter távolságra helyezkednek el, amelyek valószínűleg az évenkénti visszahúzódás mértékét jelzik. A Vatnajökull északi részén pedig az összefüggő jégtakarótól akár 1-2  kilométernyi távolságra is gyakran a jégmező maradványaival, lapos jégtömbökkel találkoztunk, amelyeket csak a rajtuk felhalmozódott moréna véd meg az elolvadástól.

Az Izland területének körülbelül 10-12%-át kitevő belföldi jégtakarók méreteihez viszonyítva ez a visszahúzódás mégis elenyésző. A jökullok több száz méteres vastagságukkal — a Vatnajökull a 700 métert, néhol akár az 1000 métert is eléri — manapság is tekintélyes jégtömeget képviselnek. A jégmezők azonban kiterje­désükhöz képest sokkal nagyobb területre fejtik ki a hatásukat: a sziget belső részén ugyanis száraz, sivatagos klímát teremtenek. A kb. 8500 km²-nyi Vatnajökull eleve útját állja az Észak-atlanti-tengeráramlás felől érkező páradús légtömegeknek, másrészt a zord, hideg jégtömeg fölött kialakuló magas légnyomás igen erős anticiklont hoz létre, amely olykor látványosan mutatkozik meg a "felhős ég - derült ég" éles határvonalában. E jelenséget tapasztalhattuk meg a jégtakarók peremén állva az állandóan lefelé fújó hideg szelekben, amelyek nem ritkán orkán erejű szélvihart okozva söpörtek végig a tájon. A Hofsjökull-on magunk is tanúi lehettünk egy ilyen légköri jelenségnek. A jégmező felett annyira erős volt a leszálló légáramlás, hogy köralakban teljesen derült volt az ég, a jégmező környéki területeket azonban beboritotta a jéghatár feletti erős turbulens áramlások keltette felhőzet. Ez az igen erős légnyomáskülönbség kb. 100-120 km/óra sebességű viharos szelet okozott. Hágóvas használata nélkül egyszerűen lefújt volna minket az iszonyatos szélvihar! Vándorutunk során ezek voltak a leginkább ismeretlen és bejáratlan szakaszok, amelyek még az izlandiak szemében is "fehér foltoknak" számítottak, hiszen ezeket a területeket csak repülőgépről ismerik. Így használható információkkal sem tudtak szolgálni. A menedékházakban útiterveink megvaló­síthatóságát firtató kérdéseinkre rendre ugyanazokat a válaszokat kaptuk: "talán igen, talán nem...", "nem hallottam semmit arról a vidékről", "teljesen lehetetlen". Az izlandi mentőszolgálat elindulásunk előtt értésünkre adta, hogy nem tudnak rajtunk segíteni, ha bajba kerülünk: csak akkor indulnak a keresésünkre, ha megadott időn belül nem érünk Reykjavík-ba. Ez biztonságérzetünket mégsem csökkentette, ugyanis e távoli vidékek oly elhagyatottak, hogy még a mentőtelefonoknak sincs térereje...

A jégmezők elérése is igen küzdelmes vállalkozásnak bizonyult. A jég alól számtalan gleccserpatak és gleccserfolyó lép ki, amelyek közül néhány — a hidrosztatikai nyomás hatására — hatalmas szökőkúthoz hasonlóan zubog elő. A kilépő vízfolyások egyik csoportja kiterjedt térséget beborítva, szerteágazóan folyik tovább, néhány centimétertől 1-2 méteres mélységig terjedő medrekben. Ezek a folyók hordalékukat szétterítve állandóan változtatják medrüket, így sokszor különböző magasságú kavicsteraszokon, elhagyott folyómedreken, kiszáradt, poros olvadékvíz-síkságokon kellett átvágnunk. E folyókon néha sikerült megtalálni a gázlót és — vegyvédelmi gumiruhánkban — átkelni az egymást követő folyóágakon. De nem mindig jártunk sikerrel, ugyanis e vízfolyások gyakran kiszámíthatatlanok: zavaros vizük miatt nem lehet látni a medret, s lehetetlen felmérni mélységüket és sebességüket. Sokszor az átkelés közben derült ki, hogy egy-egy folyó veszélyesebb, mint gondoltuk. Nem egyszer vissza kellett fordulnunk, mert nem akartuk megkockáztatni, hogy az 1-2 fokos, erősen hullámzó víz ledöntsön lábunkról és elsodorjon minket. A veszélyt néha a víz által szállított jégtömbök is fokozták.

A kilépő folyók másik fajtája összeszűkülő mély szurdokokban tombol. Ezeket lehetetlen keresztezni. Ilyen akadályok előtt egyetlen választási adódott: addig kellett felfelé haladnunk a folyó mentén, amíg találtunk egy átjárót. Nem ritkán egészen a forrásig kényszerültünk elgyalogolni... A közvetlen jégperemi térség — ahol már a jég és a víz az úr — akár 2-3 km széles is lehet. A morénamezőkön való átvergődés — a nehéz hátizsákkal — rendkívüli összpontosítást, egyensúlyérzéket követelt. A jég látható határa még korántsem jelenti a jégmező végét. Ezt bizonyította, hogy a moréna berogyásainál, beszakadásainál, vagy a halmok alól előbukkanó vízfolyásoknál látható volt a tiszta jég is. A jég felé közeledve egyre vizenyősebbé, iszaposabbá, ingová­nyosabbá vált lábunk alatt a "talaj". Igen nehéz volt megkülönböztetni a szilárd felszínt a süppedős iszaptól, még nagyobb kövekre állva is elsüllyedhetett az ember. Valamikor a megfontolt, bottal való "szurkálásos" módszer, valamikor pedig a határozott, gyors futás volt a legcélszerűbb megoldás. Egy-egy ilyen szakasz után ugyancsak megkönnyebbülést jelentett a szilárd jégen állni.

A jégen való közlekedéshez — egy bizonyos meredekségig — nem volt szükség hágóvasra, hiszen az olvadó felszín rücskös és finom morénától szennyezett. Az előrejutás a morénavidékekhez képest gyors és egyszerű volt: óránként átlagosan 3-4 km-t tettünk meg. Néhol azonban az óraüvegszerűen hajlott jégtakaróknak nemcsak a belső részeit, hanem már peremét is hasadékok szabdalták. Terveink szerint a Hofsjökull-t is átszeltük volna, de a kiterjedt, sakktáblaszerűen széttöredezett jég megakadályozta, hogy beljebb hatoljunk. A jég tagolt felszíne a sütés közben szétnyíló bekockázott szalonnához hasonlítható — persze itt más erők működnek közre. A kitejedt repedéshálózatok és hasadékrendszerek a jég alatt lévő domborzati egyenletlenségek és a jég mogása miatt fellépő nyomóerők, nyíró- és húzófeszültségek eredményeként alakulnak ki. A repedések és hasadékok mérete a hajszálrepedésektől a gigantikus, feneketlen málységgel tátongó nyílásokig terjed. A hasadékok a jégmezők felsőbb régióiban a legveszélyesebbek, ott ugyanis elfedi őket a hótakaró. Az így kialakult hóhidakon csak megfelelő körültekintéssel, egymást kötéllel biztosítva keltünk át. A haladást szoksor az is nehezítette, hogy a felszíni olvadékvizek nagyobb patakká duzzadva, mélyen bevágódva meandereznek elfelé. Legtöbbjük nem éri el a jég szélét, hanem víznyelőkben tűnik el, majd gleccserfolyók formájában bukkan elő. E víznyelők átmérője akár 10 méter is lehet, mélységüket pedig vsak becsülni tudtuk. Csupán a mélyből felszűrűdő zúgások sejtették, milyen kiterjedt áramlási rendszerek rejtőznek a jég belsejében.

A jégfelszínen különböző méretű és néha mesébe illő alakzatokkal találkoztunk. A jégtakarók jellegzetes és érdekes formái az úgynevezett fagykúpok: néhány centiméternyi vastagságú finom hordalékkal borított jégkitüremkedések. Ha a jégen valahol hordalék halmozódik fel, az alatta lévő jeget megvédi az elolvadástól, így az szép lassan olvadozó környezete fölé magasodik. E fagykúpok néha oly sűrűn helyezkednek el, hogy közöttük bakancsunk is éppen csak elfért. Egy-egy kiemelkedő fagykúp támpontot adott a jégmezőn való tájékozódáshoz is. Tapasztalataink szerint azonban igen nehéz a távolságokat és a méreteket megbecsülni. Ugyanis a jégmezőn található formák nagyon hasonlóak a legkülönbözőbb — a pár centiméterestől akár a több 10 méteres nagyságrendig terjedő — mérettartományokban.

A kalandokban bővelkedő 37 napos gyalogutunk, a megpróbál­tatások, a megpróbáltatások, éhezések és kisebb sérülések ellenére jó hangulatban telt el. Ezt nem befolyásolta az sem, hogy öten egy háromszemélyes sátorban aludtunk, sőt... A 750 kilométeres úton összes felszerelésünket és élelmiszerünket a hátunkon vittük, így hátizsákunk 25-30 kilót nyomott. Az ismeretlen, nehéz terep, a hátunkon lévő súly és a változékony, néha bizony meglehetőst szélsőséges izlandi időjárás nemcsak fizikai álló­képességünket, hanem lelkierőnket is próbára tette. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) mindannyian visszavágyunk...

design: Fráter Attila, web: Szabó Bors